Bon Jovi

1983-ban kezdődött, amikor John Bongiovi heti 50 dollárért dolgozott a New York-i Powerstation lemezstúdióban, mint "lótifuti": ahol napközben a rock'n'roll világ krémje adta egymásnak a kilincset, és ahol eközben John kávét hozott, apró-cseprő feladatokat végzett el, illetve azt a padlót söpörte, amin elég gyakran el is aludt. Amikor aztán a munkának vége szakadt John saját zenéin dolgozott, felhasználva az üres stúdiót és a ráérő zenészeket, saját dalait rögzítette.

Egy demó szalaggal a hóna alatt John lemezcégeknél, menedzsereknél, ügyvédeknél, rádióknál próbálkozott, mind New Yorkban, mind Los Angelesben, kevés sikerrel, amíg meg nem kereste őt egy Chip Hobard nevű DJ, aki a ma már nem létező WAPP nevű new yorki rádiónál dolgozott. A WAPP egy helyi tehetségek dalait összegyűjtő albumot szeretett volna kiadni, amelyen szerepelt volna John Runaway című dala is. John vonakodott. Lemezszerződésre vágyott, nem pedig arra, hogy egy helyi rádió válogatásán jelenjen meg. Rövid rábeszélés után mégis beleegyezett a dologba. Jó lépés volt.

A Runaway-t elkezdték játszani, ... sokat játszani, és nem csak a WAPP-on, hanem az egész országban. Miután John-nak nem volt lemezszerződése, a dal szinte saját életet kezdett élni. A WAPP jónéhány koncertet kötött le, amellyel a lemezt szerette volna promótálni, és John lett volna az egyik fellépő. Mi volt a gond? John-nak nem volt zenekara. A Runawayt a Powerstationben vették fel, olyan zenészekkel, akiket John kért meg, ez azonban nem volt egy zenekar. John barátait hívta segítségül, a Julliard (világhírű new yorki zeneiskola) növendék David Bryant zongorán, a Franke & The Knockouts dobosát Tico Torrest és Alec John Such-ot basszuson. Gitározni a szomszédját kérte fel John. Így megvolt a zenekar, ami az élő fellépésekhez kellett. Az egyik ilyen koncert után kereste meg Johnt Richie Sambora. Kijelentette, hogy neki kellene gitároznia a zenekarban, és bár elsőre kicsit félt, Johnt meggyőzte Sambora stílusa és játéka.

Amikor 1983-ban John Bongiovi aláírta a Mercury lemezcég szerződését (jónéhány más cég is sorbanállt), már kialakult az a felállás ami több, mint 10 évig együtt maradt: John, David Bryan, Tico Torres, Alec John Such és Richie Sambora. John elhagyta a h betűt keresztnevéből, és családnevét is "olasztalanította", így, mint Jon Bon Jovi született újra, és a Bon Jovi együttes megalakult.

A lemezszerződéssel együtt kezdődött Doc McGhee menedzseri ténykedése is. Bár a bemutatkozó, Bon Jovi című album csak 1984 januárjában jelent meg, a banda a ZZ Top előtt játszhatott a híres Madison Square Gardenben. Az első kislemez és videoklipp a Runaway volt, amelyet a She Don't Know Me követett. (Ezt a dalt a lemezcég kérésére vették fel, és a mai napig ez az egyetlen Bon Jovi albumon szereplő dal, amiben Jon nem írt egy hangot sem.) A Runaway a Top 10-be is bekerült, a videót játszotta az MTV, és a híres American Bandstand című műsor kapui is megnyíltak a zenekar előtt. Az akkori divatnak megfelelően a zenekar megjelenése legalább annyira fontos volt a sikerhez, mint a zene. Szűk bőrnadrág, színes sálak, tépett ingek, rengeteg ékszer, hosszú haj és szemfestés volt a módi, ám az élő fellépések hozták meg a banda számára az igazi ismertséget.

Az album megjelenése után a zenekar újra hosszas turnézásba fogott, az USA-ban (ahol újra játszottak a Madison Square Gardenben) a Scorpions, míg Európában a Kiss előzenekaraként. A Japánban szólóban játszott turné zajos siker volt: a jegyek 3 nap alatt elfogytak, az album pedig aranylemez lett. Az egészen decemberig tartó turnét követően az együttes azonnal egy philadelphiai stúdióba költözött és hozzálátott a második album munkálataihoz. 1985 áprilisában megjelent a 7800 Fahrenheit, a második lemez (a cím a kő feltételezett olvadási pontjára utal). 3 dal jelent meg kislemezen, valamint 3 videoklipp is készült, az Only Lonely, az In & Out Of Love, és a Silent Night dalokhoz, melyeket az MTV előszeretettel játszott. Bár az album nem volt olyan siker eladási szempontból, egy fontos dolgot elért. A zenekar turnézott vele, rengeteget tanultak, erősödtek, mint csapat és nagyszámú új közönséget hódítottak meg. 1985 tavaszán 2-3000 fős koncertermeket töltött meg a zenekar mind Európában, mind Japánban. Ezt követően egy 6 hónapos amerikai turné következett a RATT-el, valamint sikerült még szerepelniük a Farm Aid-en, és az angliai Donnington fesztiválon is. A bevallottan munkamániás Jon és Richie 1985 végén kezdett bele az új anyag munkálataiba, amelyből a 3. nagylemez kerekedett ki.

86 áprilisában Vancouverben kezdődtek meg a 3. lemez felvételei. A Slippery When Wet, amelyet Bruce Fairbairn producelt, valamint Bob Rock kevert és vett fel, 1986 júniusában jelent meg, és megalapozta a klasszikus Bon Jovi hangzást. Az első kislemez, a You Give Love A Bad Name, első lett a Billboard listán, csakúgy, mint a második kislemez, a Livin' On A Prayer. Az MTV teljes támogatásával a zenekar mögé állt, akik "kamerabarát" megjelenésükkel tovább haladtak a szupersztárság felé. Bár az album 3. slágere a Wanted Dead Or Alive csak 7. lett a slágerlistán, ez maradt a mai napig a zenekar legismertebb sikere. Ezalatt a zenekar az egész világon estéről estére bizonyította, hogy koncerten még inkább megérdemlik a sztárstátuszt, amely felé haladtak. Ezúttal már mint elsőszámú zenekar játszottak Donningtonban. Az év végére már 6. hónapja voltak úton, meghódítva egész Amerikát, és többek között egy óriási sikerű hazai, new jersey-i Brendan Byrne Arena-beli szilveszteri fellépést is letudtak. Minden fellépésen Jon (akinek karján egy Superman tetoválás ékeskedett), egy kábel segítségével a közönség fölé emelkedve is énekelt. Hölgyeim, és uraim bemutatjuk a rock'n'roll legkeményebben dolgozó emberét.

A Slippery When Wet elképesztő sikere (a lemez 40 hetet töltött a Billboard listáján, ebből 8-at a csúcson), a Bon Jovit egyik pillanatról a másikra szupersztárrá tette. A zenekar kitartott ugyan amellett, hogy elsősorban zenéjük miatt szeretnének sikeresek lenni, a csapat megjelenése, és főleg Jon szépfiúi mivolta azonban, az MTV generáció egyik legkedveltebb tapétájává tette őket. Kitartóan elhárították a rock'n'roll jelzőt is zenéjükről, de vitathatatlan, hogy a Bon Jovi féle melódikus keményrock hatására nőtt meg a 80-as évek végére az úgynevezett "pop metal" női hallgatótábora. A Bon Jovi felelős ezenkívül még a 80-as években megjelent tucatnyi hard rock és pop zenekar sikeréért is, akik közül jónéhányat akkoriban a következő Bon Jovi-ként definiáltak. De Jon Bon Jovi és Richie Sambora talán legnagyobb hatású fellépése az 1989-es MTV Videódíj kiosztásán volt, amikor egy szál akusztikus gitárral "felfegyverkezve" eljátszották a Livin' On A Prayert és a Wanted Dead Or Alive-ot is. A siker nem maradt el, aki csak látta a közvetítést lelkesedett. Mitöbb ez alapozta meg és inspirálta (még az MTV is elismerte), a későbbi MTV Unplugged sorozatot, valamint nagyban hozzájárult az későbbi unplugged próbálkozások sikeréhez. Ekkor volt a Bon Jovi a csúcsok csúcsán. Jon szerepelt a Rolling Stone magazin címlapján. Lehetetlen volt jegyeket szerezni a Bon Jovi koncertekre (mivel minden koncertjüket állandó teltházak előtt játszották). Bárhová ment, a zenekart médiafelhajtás és őrjöngő rajongók vették körül. A Bon Jovi közismert névvé vált.

A hosszas turnézás kiszívta ugyan a csapat energiáit, de az óriási siker olyan extra erőt adott, hogy Bruce Fairbairn-el, valamint Bob Rock-al az oldalukon újra stúdióba vonultak Vancouverben, hogy megkezdjék a negyedik albumuk felvételeit. Az eredmény, a New Jersey című album, 1988 októberében jelent meg, és a zenekar bőszen bizonyítgatta, hogy a Slippery When Wet sikere nem véletlen volt. Sikerült. Bár az album, mind zeneileg, mind szövegvilágában jóval komolyabbra sikerült elődeinél, a végeredmény azonban ugyanaz volt: slágerek. A Bad Medicine volt az első a sorban, majd ezt követte a Born To Be My Baby, az I'll Be There For You, a Lay Your Hands On Me, valamint a Living In Sin, amelynek a videóját betiltották, ugyanis túlzottan kihívónak találtatott. A zenekar újabb nagyszabású világ körüli turnéba kezdett, mely bőven tartott még 1990-ben is. A turné csúcspontja a Bon Jovi "hazajövetele" volt, 1989 június 11-én a new jersey-i Giants stadionban játszott a zenekar egy teltházas koncertet. Lehetetlen volt a rádiót bekapcsolni akkortájt anélkül, hogy ne Bon Jovit hallottunk volna. Az MTV-n is állandóan szerepelt a banda. Mindenhol ők voltak, még Oroszországban is. 1989 augusztusában a Bon Jovi neve fémjelezte a Moszkvai Zenei Béke Fesztivált, ami egy kétnapos rock koncert volt a moszkvai Olimpiai Stadionban. A rendezvény két fő célja a drogok és az alkohol veszélyeire felhívni a fiatalok figyelmét, valamint az amerikai rockzenét élőben bemutatni Oroszországban. A Bon Jovi volt az első zenekar, amelyet az orosz kormány hivatalosan támogatott, hogy Oroszországban játszhasson, valamint az állami lemezcég a Melodija, kiadta a New Jersey albumot. Ezzel a privilégiummal senki a Bon Jovi előtt nem dicsekedhet a nyugati zenekarok közül, még a Beatles, vagy a Rolling Stones sem. Nem is rossz teljesítmény egy new jersey-i zenekartól. Ám az állandó turnézás lassan kikezdte a zenekart. A New Jersey turné végén már 16 hónapnyi koncertet tudtak le, a tagok fáradtak voltak. Az utolsó koncertet követően a zenekar bármiféle jövöbeli terv nélkül egyszerűen hazavonult pihenni.

Jont egy barátja felkérte, hogy írjon egy dalt egy filmhez, ám a dolog továbbfolyt és ebből lett a teljes film zenéje, valamint Jon Bon Jovi első szólólemeze. A Blaze Of Glory című album 1990-ben jelent meg, melyen Jon írta és adta elő a dalokat, amiket a Young Guns című film 2. része inspirált. Az album címadó dala a slágerlisták legtetejéig jutott, valamint egy Arany Glóbusz díjat is hozott Jonnak a konyhára, mint a legjobb filmben szereplő dal. Jelölték Grammy és Oscar díjra is, amelyet nem ítéltek ugyan neki, azonban Jon előadhatta a dalt élőben az átadási ceremónián. így, hogy Jonnak volt slágere a zenekara nélkül, illetve, hogy Richie Samborának is megjelent a Stranger in This Town című szólólemeze, a Bon Jovi jövője erősen kétséges volt.

zeneipar iránti kiábrándultsága által vezérelve, a sikerek ellenére, Jon 1991-ben megvált a teljes menedzsmentjétől, ügyvédeitől, valamint ügynökeitől is. Tiszta lappal indult tehát, és úgy döntött, hogy igenis van jövője a zenekarnak. Azonban nem talált olyan embert, aki hozzá hasonló odaadással foglalkozott volna zenekarral, ahogyan azt ő tette. Ekkor határozta el, hogy magára vállalja szervezési teendőket és elindította a Bon Jovi Management céget. Összeszedte a zenekart, és Bob Rock producer társaságában ismét Vancouverben vonult stúdióba, hogy az ötödik lemezt felvegye.

A Keep The Faith, ami 1992 novemberében látott napvilágot, a legpozitívabb kritikákat kapta a sajtóban. Szövegileg és zeneileg sokkal összetettebb hangzása bizonyította, hogy a Bon Jovi életképes és sikeres zenekar tud lenni 1992-ben is, annak ellenére, hogy a 80-as évek végének pop metál hulláma, amelynek ők vezető zenekara voltak, akkorra az utolsókat rúgta. Mind a zeneipar, mind a közönség a grunge-ra koncentrált akkoriban már. Ahogyan a Bon Jovi hangzás átalakult, hogy megfeleljen a kilencvenes éveknek, úgy alakult át a megjelenés is ezzel párhuzamban. Eltűntek a rock n roll kellékek, a sztreccsnadrágok és a hajlakk. Sőt még a CNN is megemlékezett arról az eseményről, hogy Jon Bon Jovi levágatta közismert "loboncát". És bár a média szokás szerint túl sokat foglalkozott Jon hajával, mint tette azt mindig is, az új megjelenés csak azt hangsúlyozta amiről a zenekar mindig is szólt valójában, azaz semmi pózolás, csak rockzene.

A címadó dal volt az első sláger, majd ezt követte a Bed Of Roses, amely ismét óriási slágernek bizonyult. Ezeket az In These Arms, valamint az I Believe követte a listákon. Ismét turné következett, azonban a zenekar tanult az előző világkörüli turnéból és ezúttal egy sokkal kevésbé fárasztó útvonal került megvalósításra. A Bon Jovi sokat tanult, mint zenekar, megfontoltabbak lettek és bizonyították, hogy nemcsak, hogy túlélték a nyolcvanas évek végének zavaros korszakát, de sikeresek mind a slágerlistákon, mind pedig élőben.

A címadó dal volt az első sláger, majd ezt követte a Bed Of Roses, amely ismét óriási slágernek bizonyult. Ezeket az In These Arms, valamint az I Believe követte a listákon. Ismét turné következett, azonban a zenekar tanult az előző világkörüli turnéból és ezúttal egy sokkal kevésbé fárasztó útvonal került megvalósításra. A Bon Jovi sokat tanult, mint zenekar, megfontoltabbak lettek és bizonyították, hogy nemcsak, hogy túlélték a nyolcvanas évek végének zavaros korszakát, de sikeresek mind a slágerlistákon, mind pedig élőben.

A zenekar a turné mellett döntött, amelyre Hugh McDonald basszusgitárost hívták segítségül. A turné alatt, júniusban, jelent meg az együttes 6. albuma, a These Days. Az első kislemez, és természetesen világsiker, a This Ain't A Love Song volt, amihez a egzotikus környezetben – Malájzia – felvett videóklipp is nagyban hozzájárult. A kritikusok a Keep The Faith-hez hasonlóan pozitívan beszéltek az új albumról is, kiemelve, hogy a zenekarnak ismét sikerült kitolni mind zenei, mind szövegi határait, különböző, izgalmas területekre elkalandoznia, és mégis megtartania a jól bevált Bon Jovi hangzást. Az együttes népszerűsége tovább nőtt világszerte és 1995 nyarán a Cross Road turné átváltott a These Days lemez promóciós turnéjába, meghódítva Japán, Európa és Latin-Amerika stadionjait is. Ezt követően a zenekar elöszőr utazott Dél-Afrikába, majd visszatért az Államokba, hogy ott is diadalmenetben bevegye az ország koncerttermeit. 1995 júniusában, karrierjük egyik csúcspontjaként, a londoni Wembley stadionban adtak egymás után 3 este koncertet, amelyet a Grammy díjra jelölt, Bon Jovi: Live From London című, videófilmen örökítettek meg.

A sikeres These Days turnét követően a Bon Jovi tagjai külön utakra tértek Azonban ezúttal nem a New Jersy turné utáni fejetlenség és bizonytalanság volt jellemző, hanem közös döntés volt a szünet. Kétéves pihenő következett a zenekari tevékenységben. Minden tag aktívan töltötte a "szabadidejét". Jon 1997-ben kiadta második szólólemezét Destination Anywhere címmel, valamint az 1994-ban elkezdett színészi karrierjére koncentrált. Richie is második saját lemezét, Undiscovered Soul, jelentette meg. Tico ezalatt legalább olyan sikeres és elismert lett festőként és szobrászként, mint zenészként. Dave pedig szintén szólólemezt készített Under A Full Moon címmel, valamint színházi és filmzenéken dolgozott. A fő irányvonal az volt, hogy a tagok ismerjenek meg minél több az együttesen kívüli dolgot is, így ezután a következő albumhoz még több hatást, új értéket tudnak bedobni az "ötletkalapba". Nem volt kétséges a zenekar jövője, mindössze az időzítésre kellett figyleni.

1999 januárjában Jon, Richie és Tico (Dave egy kézsérülésből kifolyólag orvosi szabadságon volt) felvették a Real Life című dalt, valamint videót is készítettek hozzá, melyben Dave "szerepét" egy embernagyságú papírbábú játszotta el. Ez a dal az EDTV című film zenéjéhez készült.

A 2000-es év új Bon Jovi dalokat és lemezt ígér. A zenekar május 29-én jelenteti meg hetedik albumát, CRUSH címmel. Az új évezredet turnéval és új lemezzel köszöntik a fiúk. Visszatértek

forrás: www.bonjovi.gportal.hu  (a másik oldalam)