ROCK & MORE ® ™AC/DC Aerosmith, Bon Jovi, Cure, Deep Purple, Def Leppard, Green Day, Guns N Roses, Led Zeppelin

Értékelés:

Azok közé a metalfanok közé tartozom, akik nem szeretik a Motörhead-et. Sosem tudtam – illetve tudni tudtam, csak nem éreztem át -, mit lehet szeretni egy olyan együttesen, melynek semmihangú énekese kántál számomra tök egyforma számokat, miközben olyan életattitûddel rendelkezik, mely khmm. enyhén szólva sem „konstruktív a társadalmi szocializációs fejlõdés szempontjából”. Persze egy-két klasszikus szerzeményt néha meghallgattam, de egyvégtében egyetlen lemezüket sem tudtam végigülni: nem hiába mesélte régebben egy interjúban az énekes, hogy a kezdetekkor õk inkább punk’n’roll zenekarnak érezték magukat, és csak a hosszú haj miatt kategorizálták be õket a NWOBHM csapatai közé- én sem éreztem õket soha „tõzsgyökeres” hard rock bandának.
Az ínyencek minden bizonnyal meg tudják különböztetni Lemmy alkotói korszakait – nekem ez sajnos ezidáig nem sikerült -, ezért is olvastam viszonylag szenvtelenül az öreg bibircsókos lelkendezõ szavait az új albumról, mely némi kimondatlan kommercianizálódást ígért („… az amerikai TOP 100-as listába jó lenne még bejutni valamelyik lemezzel..”). Persze azt sejtettem, hogy Lemmy nem fog Bon Joviba átmenni – egyébként is a brit királynõ vagyona sem lenne elegendõ a plasztikai sebészek honoráriumára, míg szépfiúsra dekorálnák a rock fenegyerekét :D- , ám így sikerült rávennem magam arra, hogy meghallgassam az albumot- s milyen jól tettem!

Úgy gondolom, hogy Lemmyéknek sikerült történetük legváltozatosabb, legdallamosabb Motörhead albumát összekalapálni. Köztudott, hogy a fellépésekkor az énekes a „…mi vagyunk a Motorhead, és rock’n’rollt játszunk…” kezdõmondattal konferálja be a csapatot, ám én most érzem elõször, hogy valóban, klasszikus értelemben vett rock’n’roll dübörög elõ a mocifejbõl.

Már a kezdõ standard Motörhead bomba is szokatlanul fülbemászó refrént hoz, annak ellenére, hogy a tempó a megszokott szágulda, ám a One Night Stand kõbe vésett elektronikába dehumanizált blues-a már az állam utáni keresésre kényszerített, s a Devil I Know és a Trigger klasszikus rock’n’roll ütemei még a WC-n ülve is ütemes lábemelgetésekre kényszerítik az erõlködõ emberfiát.

Jóllehet Lemmy fittyet hány a modernizálásra törekvõ trendeknek, azért egy-két momentum jelzi a „fényes szelek” beszivárgásának sikerét: a Living The Past szerintem a Motorhead history leghigh-tech-ebb riffjét döngöli a fülünkbe – szerencsére egy fütyülhetõ refrénnel megpuhítva, a Be My Baby staccato ütemei pedig a Rammstein mûhelynek is becsületére válnának, már ha a fényes krómacélt sikerülne faszénnel kicsit slágeres rock’n’rollra pukkantani. Jóllehet az utolsó két szám nekem már a régi alkotások egyhangúságát hozza, azért a Sword of Glory Black Sabbath-os power metalja(!), és a másik, tökrúgásra emlékeztetõ ipari blues, az Under The Gun újabb személyes kedvenceket képes avatni.

A végére hagytam az igazi meglepetést, egy valódi, hamisítatlan Lemmy lassút (God Was Never On Your Side), amilyenre én a Doro-val közösen elõadott könnyfakasztó óta nem emlékszem.