A Red Hot Chili Peppers amerikai (közelebbről kaliforniai) rockegyüttes, amely kombinálja a különböző funk és hip-hop aspektusokat, vonatkozásokat a rock and rollal, s így a funk metal úttörői. A banda 1983-ban kezdte meg pályafutását.

Egy kritika úgy összegezte a dalszövegeiket, mint „szex, jó idők, rock and roll és még több szex” egy kis igaz tartalommal, noha néhány nagyobb slágerük, mint például az Under the Bridge (A híd alatt) meglehetősen befelé néző, önelemző tartalmű. Talán a legmegkülönböztetőbb tulajdonság a zenéjükben a Flea által játszott basszus, amelynek feltűnő, erős hangzást keltő játéka nem csak örömöt, vidámságot, de sok zenéjüknek az ékesítő alapját is adja. Híresek még arról is, hogy koncertjeiken egy szál zokniban játszanak - de azt sem a lábukon viselik.

A Red Hot Chili Peppers az EMI Manhattannél volt eredetileg regisztrálva, az EMI egyik leányvállalatánál. Az Epic Records az együttes minden tagjának 1 millió dollárt ígért (közel 200 millió forintot), ha hozzájuk szerződnek, de a sors váratlanul közbeszólt és az üzleti terv nem valósult meg, és így lett a Red Hot Chili Peppers a Warner Brothers Records együttese. Az áttörést jelentő sikeralbum, a Blood Sugar Sex Magik (Vér cukor szex varázslat) ugyanúgy, mint az összes későbbi felvétel a Warner Brothers Records kiadásában jelent meg. A producer Rick Rubin.

A korai munkák partiba illő hangzással a punk rock és a funk ötvözetei voltak. Hillel Slovak gitáros megrázó halála után a Red Hot Chili Peppers Jack Ironst is elvesztette, melynek köszönhatően új tagokkal bővült a csapat, mely így elnyerte mai felállásását John Frusciante-vel és Chad Smith-szel. Hillel halála után a csapat elérkezett sikerei csúcsára.

A legdurvább természetesen Hillel Slovak gitáros halála volt, ami után felmerült az is, hogy feladják - de aztán éppen az ő emlékét ápolandó folytatták tovább. Az új gitáros egyik legnagyobb rajongójuk lett, John Frusciante, aki 17 évesen egy másik együttes meghallgatására ment el, mégis az RHCP-ben kötött ki. Aztán kilépett, megküzdött a kábítószerrel, és újra visszatért. A mostani dobos, Chad Smith nagyjából Frusciantéval egy időben, 1989-ben csatlakozott a bandához. Anthony Kiedis, a világ egyik legegyénibb hangú énekese, valamint Flea, a világ (egyik?) legjobb basszusgitárosa már a megalakulás óta tagok (középiskolások voltak akkor, úgyhogy van remény).

A Chili két arca ismert a közönség előtt. Először is ők az energiától duzzadó funk-punk-rock királyai. Kiedis pörgő ének-beszéde és Flea hiperaktív basszusfutamai a legfőbb ismertetőjegyei az olyan megaslágereknek, mint pl. a Give It Away. Ugyanakkor a világ rockballada-tőzsdéin is igen magasan jegyzik az RHCP-részvényeket (ez szándékos volt :)) - az Under the Bridge egy igazi klasszikus, már majdnem a Stairway to Heaven szintjén, de komolyan. A legutóbbi album, az 1999-es Californication címadó száma pedig az utóbbi évek egyik legjobb lassú dala. Maga a nagylemez nagyjából egyenlő arányban mutatta az együttes két arcát.
A By the Way egy igen erős számmal nyit. A címadó dal a bemutatkozó kislemez, és a nagylemez nyitása is egyben. Egy szép, "hippis" dallammal nyit, majd váltás, beindulnak, a dob és főleg a basszus húz, mint egy erőgép, és Kiedis is úgy énekel, mint a régi szép időkben. Aztán újabb váltás, legalább három különnemű részből épül fel a szám, mégsem esik szét. Mestermű, és ha azt mondom, hogy mégsem a RHCP legjobb számai közül van, az csak azért lehet, mert írtak még ennél is jobbakat.
Nos, ha ezek után nekiülünk a (nagy)lemez végighallgatásának, akkor meglepetés érhet minket. Ültő helyünkből ugyanis nem fogunk felpattanni egy jó kis pogózásra. A következő számok a zenekar lassabb, érzelmes oldalát mutatják, de kivétel nélkül. Nem balladák, inkább középtempós rockdarabok sorakoznak egymás után. Bevallom, első hallgatásra meglehetősen unalmasnak találtam.
De.
Szerencsére a Tisztelt Olvasó minél hitelesebb tájékoztatása érdekében többször is meghallgattam a lemezt (nocsak!), és egyre jobban tetszik. A felületes hallgatásra egyforma dalok valójában igen változatosak és szépek. A hippi-korszakot megidéző dallamokat többször ironikus-vicces szintihangokkal ellensúlyozzák. Ráadásul néha megmutatják, hogy tudnának ők vadulni is: több dalban is hallani, hogy "na most itt jöhetne a durvulós rész, de inkább mégis valami lágy refrént teszünk ide."
A műfaji változatosságot is biztosítják. Gyakorlott RHCP-rajongónak is meglepetést jelenthet például a Cabron spanyolos gitárhasználata. Felbukkan egy jó kis ugrálós ska-punk is (On Mercury). A hatvanas-hetvenes évek társadalombíráló szövegeit idéző Throw Away Your Television pedig egy igazán húzós basszustémára épül, mégse durva. De még az igazi lassúk is igen jók, köszönhetően Frusciante egyszerű, de ihletett gitárjátékának és Kiedis érett, szép éneklésének. Ezekben a Flea - Chad Smith ritmusszekció a háttérben teszi a dolgát, de még így is fantáziadúsabbak, mint száz másik zenekar.
Szóval a By the Way egy újabb mestermű. Nem egy buliba való, azonnal ütő darab, de ha adunk neki időt, akkor többet nem fog elengedni.

http://www.redhotchilipeppers.com/